ÉletmódSzerző: origo 6 napja 1 percnyi olvasás
Vérszomj és önkívület: a viking harcosok legrettegettebbjei.
A skandináv történelem kezdetén, a VIII. század körül még alig léteztek szervezett katonai intézmények, ám a királyi hatalom megerősödésével párhuzamosan egy különleges, harci testvériség kezdett kirajzolódni. Ezen belül is a leghírhedtebb elit csoportot azok a viking harcosok alkották, akiknek a nevéhez a kontrollálhatatlan düh és a vérszomj mítosza tapadt. Ők voltak a berserkerek.

Bár a kereszténység felvétele után a sagák és a folklór világába szorultak vissza – ahol gyakran pajzsot harapó démonként ábrázolták őket –, a történeti források egyértelműen bizonyítják, hogy valóban léteztek. Olyan elit katonákról van szó, akik az élet és a halál mezsgyéjén egyfajta extatikus harci dühben éltek, és közvetlenül Odin istenhez kötődtek.
A berserkerek és a velük általában együtt említett „farkasbőrösök” nem csupán egyszerű katonák voltak, hanem sajátos totemállatok – medvék és farkasok – szellemét megidéző harcos testvériségek tagjai. Úgy hitték, az állatbőrök viselésével átveszik azok erejét és vadászat iránti ösztönét. A források, mint például a IX. századi Haraldskvadet vagy a későbbi sagák, arról számolnak be, hogy sem a vas, sem a tűz nem fogott rajtuk, a fájdalmat pedig egyáltalán nem érezték. A csatában a pajzsfal, vagy a vaddisznó-alakzat (falbontó ék) legelejére rohamcsapatként őket helyezték, hogy megtörjék az ellenség vonalait.
Ugyanakkor a berserkerek jelenléte kétélű fegyvernek számított: szervezetlenségük és kezelhetetlenségük miatt gyakran felborították a taktikai alakzatokat.