KultúraSzerző: index tegnap 4 percnyi olvasás
Az Interpol új albuma hosszú idő után az egyik legerősebb anyaguk lett.
Az ezredforduló környékén New York ismét a gitárzenék egyik fővárosává vált, a legtöbben pedig a The Strokes vagy a Yeah Yeah Yeahs nevét emlegették. Az Interpol azonban mindig kilógott ebből a társaságból. Míg kortársaik a rock nyers energiájára építettek, a Paul Banks vezette zenekar fekete öltönyökben, komor tekintettel és visszafogott eleganciával lépett színpadra. A banda 1997-ben alakult, első albumuk viszont csak 2002-ben jelent meg. A Turn on the Bright Lights rögtön kiugró siker lett, a szakma az indie rock és a poszt-punk újjászületésének egyik alapműveként emlegeti, amely a Joy Division és a The Cure örökségét vitte tovább. Az olyan dalok, mint az Obstacle 1, a Stella was a diver... vagy a Roland az indie-korszak megkerülhetetlen slágereivé váltak.
A folytatás szintén nagyot robbant. Az Antics tovább növelte népszerűségüket, az Our Love to Admire pedig már globális sztárokká tette Bankséket. Bár a későbbi években az Interpol sosem lett olyan állandó popkulturális jelenség, mint néhány kortársa, ritka következetességgel építette tovább életművét. Miközben a felállás változott – a legendás basszusgitáros Carlos Dengler távozása különösen nagy fordulópontnak számított –, a zenekar identitása megmaradt.
Az elmúlt másfél évtizedben egy „csendes korszak” következett. Nem botrányokkal, látványos irányváltásokkal vagy hangos visszatérésekkel maradtak a figyelem középpontjában, hanem azzal, hogy néhány évente új albummal jelentkeztek, miközben koncertjeiken továbbra is tízezreket mozgattak meg szerte a világon. A csaknem tökéletes első három album színvonalát nem tudták elérni a későbbi munkáikkal, de rendre korrekt anyagokkal rukkoltak elő.
Legújabb lemezük, a This Mirror Weighs a Ton augusztus végén jelent meg, négy évvel a The Other Side of Make-Believe után, és egyszerre jelzi a folytonosságot és a változást. Paul Banks többször utalt rá, hogy a lemez központi gondolata az önvizsgálat és az idő múlása lesz. A cím – „Ez a tükör egy tonnát nyom” – is ezt a kettősséget idézi: a múlt visszanéz az emberre, és néha nehezebb elviselni a saját tükörképünket, mint bármi mást. A dalokban személyesebb hangvétel, gazdagabb hangszerelés és finomabb érzelmi árnyalatok jelennek meg, miközben az Interpol védjegyének számító témákról sem kell lemondanunk.
A címadó nyitány rögtön egy robusztus, több mint ötperces, lassú folyású tétel, ami ad egyfajta ízelítőt abból, mire lehet számítani. A See Out Loud ennek teljes ellentéte, igazi klasszikus Interpol-dal a lendületesebb fajtából, aminek egyes témáit hallva akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. Az Iron City-ben remekül kiütközik a banda kettőssége és remekül keveri az indie stílust a melankóliával. A Wounded Soldier ismét lassabban hömpölyög, de képes magával ragadni, majd jön a Wings on Fire, ami rögtön levett a lábamról.
Tökéletes egyvelege a zenekarra jellemző komplex gitár- és basszustémáknak, ám Banks hangja magasabb a szokásosnál. A középtempó szintén pazarul illik a dal hangulatához, biztos vagyok benne, hogy a koncerteken (is) nagy sikere lesz.
Az Ever the Actor sötétebb vizekre evez, mélyre ás, és a kiváló refrénje mellett a zárása is csodás. Az album kétharmadánál kicsit érződik, hogy kezd fáradni, de szerencsére akadnak olyan dalok, amik ezt megcáfolják. A Wake Up a lemez legjátékosabb nótája, megkockáztatom, a legvidámabb dal, amit Banksék valaha írtak, de nagyon is működik. A zárás előtt aztán beköszön a leghosszabb, majdnem hatperces Bird and the Serpent, ami egy érzelmi úthengerként megy át az emberen. Ismét hibátlan basszus, majd bő egy perc után jön a refrén, ami szívet tépően gyönyörű. Az outro felerősíti a basszustémát, így koronázva meg az összképet, az ilyen húzásoktól olyan hatásos és erős zenekar az Interpol.
Többen is hangsúlyozták, hogy a This Mirror Weighs a Ton a 2004-es Antics óta a banda legjobb korongja. Én eddig azért nem merészkednék, az 53 perces hosszból és a 12 tételből lehetett volna vágni kicsit, az azonban tény, hogy Banks és csapata régóta nem rukkolt elő ennyire színvonalas lemezzel. Úgy képesek járni a saját útjukat, hogy nem válnak unalmassá, kiszélesítik a határaikat és kreatívan vegyítik a pattogósabb indie rockot a merengősebb, sötét poszt-punkkal. Ezt az Interpolt szerettem meg annyira évekkel ezelőtt, és jó, hogy újra itt vannak.
Napi