BulvárSzerző: blikk 10 órával ezelőtt 7 percnyi olvasás
A szódaszifon és a habpatron után újabb ikonikus retró tárgy története ér a végéhez. 117 év után végleg bezárja kapuit a bonyhádi zománcgyár, a céget ugyanis felszámolják. Bár az üzem gépsorai leállnak, a legendás piros lábasok – amelyek vasból készültek, így a mai indukciós tűzhelyeken is hibátlanul és energiatakarékosan működnek – valószínűleg még az unokáinkat is túl fogják élni.
Kevés olyan magyar konyha vagy hűvös kamra létezik, ahol ne lapulna meg a polcon legalább egy igazi, békebeli bonyhádi edény. A nagymama, vagy akár a dédnagyi féltve őrzött piros lábasa, a fehér pöttyös bögre, a fekete peremű fazék és a virágmintás tejforraló mindenki számára ismerős.
Ezek az edények nem egyszerű használati tárgyak, hanem a család történetének, a magyar gasztronómia mindennapjainak néma tanúi. Ezekben rotyogott a vasárnapi húsleves, ezekben sűrűsödött az őszi szilvalekvár, és a falusi disznóvágások is elképzelhetetlenek lettek volna a hatalmas, 20–30 literes, fekete fülű zománcos üstök és fazekak nélkül.
A bonyhádi edények legnagyobb varázsa, hogy a mai napig megállják a helyüket. Hiába sorakoznak a konyhaszekrényben a csillogó, hipermodern rozsdamentes acélcsodák, ha egy igazán sűrű pörköltet, gulyást vagy töltött káposztát akarunk főzni, ösztönösen a régi, ütött-kopott piros lábas után nyúlunk. Mivel ezek az edények vasból készültek, a nagyi százéves lábasa a mai indukciós főzőlapokon is hibátlanul és energiatakarékosan működik.
1909-ben, amikor az észak-írországi Belfastban elkezdték építeni a legendás Titanicot, egy kis magyar településen, Bonyhádon egy helyi tőkésekből és polgárokból álló vállalkozói csoport úgy döntött, hogy zománcárugyárat alapít. A luxushajó három évvel később elsüllyedt, a bonyhádi gyár viszont 117 éven át működött.
A zománcos lábasban nem kapott oda az étel / Illusztráció: Shutterstock
A monarchiabeli Magyarországon gőzerővel zajlott az iparosodás, az alapítók pedig ráéreztek a kor igényeire: a parasztság és a formálódó városi középosztály számára olyan eszközökre volt szükség, amelyek tartósabbak a törékeny cserépedényeknél, könnyebben tisztíthatók, mint a nyers öntöttvas, és olcsóbbak, mint a réz.
Az első termékek még nem azok a lábasok voltak, amiket ma ismerünk. Kezdetben a mindennapi élet alapvető, praktikus használati tárgyait ontották a gépsorok: mosdótálakat, vizeskancsókat, zsírosbödönöket, egyszerű kék és fehér zománcos vödröket, mezőgazdasági edényeket, és persze a vastag falú főzőedényeket.
Nagyszüleink is bonyhádi lábasban főzték az ebédet / Fotó: Fortepan/Berkó Pál
A két világháború közötti időszakban a bonyhádi gyár termékei már elárasztották az országot. Mindenki ezeket használta: a vidéki parasztháztartásokban a könnyen elmosható zománc hatalmas higiéniai előrelépést jelentett, a pesti polgári lakások konyháiban a cselédek ezekben főztek, de a hadsereg és a kórházak is ipari mennyiségben rendelték a bonyhádi árut, hiszen a felületet egyszerűen lehetett fertőtleníteni.
A gyárat felépítő és azt évtizedeken át sikerrel működtető alapító tulajdonosok sorsa a 20. század közepén megpecsételődött. 1948-ban a gyárat államosították. A tulajdonosokat, akik a semmiből építették fel az üzemet, kártalanítás nélkül megfosztották életművüktől.
Az államosított üzem Bonyhádi Zománcárugyár néven a szocializmus éveiben működött tovább, és ezekben az évtizedekben élte aranykorát. Ekkoriban készültek azok a jól ismert lábasok, amiket ma is használunk: a klasszikus piros, a fehér pöttyös és a virágmintás sorozatok milliós példányszámban kerültek a boltokba. Nem volt olyan lakótelepi panelkonyha vagy falusi Kádár-kocka, ahol ne sorakoztak volna a bonyhádi edények, amiket időközben a teljes keleti blokkba, sőt nyugatra is exportáltak.
Ez is érdekelheti
Kukta, kotyogós kávéfőző, remoska, szódásszifon vagy habszifon – a 70-es, 80-as évek konyhái elképzelhetetlenek lettek volna nélkülük, ma viszont már szinte múzeumi darabok. A szocializmus évtizedeiben az átlagos konyhának alapvető tartozékai voltak ezek a jellegzetes eszközök.
A rendszerváltás után a gyár privatizálva, EMA-LION néven próbálta folytatni a gyártást. Az egyre növekvő költségek, az olcsó ázsiai import és a megváltozott piaci körülmények azonban végül utolérték az üzemet. A hír most már hivatalos: a céget felszámolják, a gépek leállnak, az alkalmazottaknak távozniuk kell.
Egy 117 éves magyar ipartörténeti fejezet zárul le ezekben a napokban. Új, hagyományos bonyhádi edényt már nem fogunk tudni leemelni a boltok polcairól. A gyárat bezárják, de ezek a zománcedények jó ideig elpusztíthatatlanok maradnak. Így a nagymama piros lábasa még jó eséllyel évtizedekig ott fog gőzölögni a tűzhelyeinken, csendben őrizve egy letűnt kor és a legendás magyar ipar emlékét.
Napi